A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház november 17-én emléknappal emlékezett meg az idén félezer éves reformációról Rimaszombaton. Ennek keretében délelőtt 10 órától ünnepi istentisztelet keretében lelkészszentelésen és díjátadáson vehettek részt a jelenlévők, amelyet Gályarab-emlékmű avatás, valamint a Csillagház elnevezésű, vadonatúj református központ ünnepélyes átadása követett.

November 16-án és 17-én tartotta elnökségi ülését a Kárpát-medencei reformátusságot összefogó Generális Konvent. Ennek záróeseményeként 17-én, pénteken tartotta meg reformációi emléknapját a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Rimaszombaton. A program – a szolgálattevők, a jelenlévő püspökök, főgondnokok és lelkészek ünnepélyes bevonulása után – istentisztelettel vette kezdetét a református templomban, amelyen Dr. Bogárdi Szabó István református püspök, a Magyarországi Református Egyház lelkészi elnöke hirdetett igét. Az istentisztelet több részre tagolódott. A szószéki szolgálatot követően lelkészszentelésre került sor, amelynek keretében Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke és Fekete Vince főgondnok öt új lelkészt iktatott be.

A felszentelést követően, az ünnepi alkalom keretében kiemelkedő egyházi szolgálatáért Pálóczi Czinke István-díjat kapott Dr. Erdélyi Géza, emeritus püspök, s Harm Jan Boiten nyugalmazott lelkész.

Az istentiszteleten Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének gondolatait és üdvözletét dr. Latorcai Csaba, társadalmi és örökségvédelmi ügyekért, valamint kiemelt kulturális beruházásokért felelős helyettes államtitkár tolmácsolta a gyülekezetnek.

A záróéneket követően a gyülekezet a Daxner utcába vonult, ahol a Reformáció Emlékbizottság támogatásából megszülető gályarab-emlékmű ünnepélyes leleplezése következett. Az emlékmű Gáspár Péter szobrászművész munkája. Az eseményen Dr. Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa mondott ünnepi beszédet, amely a tudósítás végén teljes terjedelmében elolvasható.

A leleplezést követően a jelenlévők Nagy Eszter, a Tompa Mihály Református Gimnázium növendékének előadásában Tompa Mihály: A gályarab fohásza című művét is halhatták.

A Csillagház elkészülése egy nagyszabású beruházás végére tett pontot, amelyet a magyar állam is támogatott. Az 1800 négyzetméteres épületben konferenciaterem, tanácsterem, irodák, étterem, valamint 24 kiadható szoba található. Az épületegyüttes két fő részből áll, az eredeti szárny az úgynevezett Samarjay ház, amely egykor Samarjay János egyházgondnoké volt. Itt egykor óvoda is működött. A Csillagház új épülete ehhez a régihez épült hozzá, ám a beruházás keretében a Samarjay házat is felújították.

A „Csillagház” név többértelmű név. Egyrészt a csillagra is utal, mint református jelképre, szimbólumra, ám másrészről a Csillagtúra-kiindulópontra is.


Dr. Hafenscher Károly miniszteri biztos ünnepi beszéde a Gályarab Emlékmű átadásakor – Rimaszombat, 2017. november 17.

Ünneplő Gyülekezet!

Főtiszteletű Püspök Urak, Főgondnok Urak!

Igen Tisztelt Államtitkár és Főkonzul Urak!

Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvérek!

„Ruyter tengernagy sok diadala között a gályarabok megmentését becsülte legnagyobbra. Harsányi István rimaszombati lelkész hálálkodását azzal hárította el: „Mi itt csak Istennek voltunk eszközei, Istennek adjatok hálát.”

Isten megpróbált szolgáiért, hűségük példájáért és azok szabadulásáért adunk ma hálát az új emlékmű előtt.

*

2017-ben, amikor a reformáció kezdetének ötszáz éves évfordulóját ünnepeljük, magától értetődik, hogy az örömteli, hálaadásra okot adó dolgokat, eseményeket, emlékeket emeljük ki. Örülünk az ötszáz év ajándékainak. Az ökumené százada után a 21. században pedig természetes módon azt keressük, sőt hangsúlyozzuk, ami összeköt és nem a fájdalmas emlékeket, ami elválaszt, s tudatosan nem is szeretnénk sebeket felszakítani – inkább gyógyítani.

A keresztény emlékezés azonban más természetű, mint a világé. Ott, ahol egy emlékév tud kölcsönös bocsánatkéréssel, bűnbánattal kezdődni, ott van esély arra, hogy őszintén beszéljünk a múltról, s nem felszaggatva a sebeket, de a sebekből maradt hegeket megismerve, komolyan véve.

Így emlékezünk a gyászos évtizedre és e korszak mártírjaira – köztük a hitükért, hűségükért gályarabságra húrcolt prédikátorokra.

Az 1671 és 1681 közti évtizedet az egyháztörténelem úgy emlegeti: a gyászos évtized. A hazai protestáns közösségek ebben az időben élték át a legsúlyosabb megpróbáltatásokat.

Megkezdődtek a szervezett protestánsüldözések, templomfoglalások, kínzások. Három év alatt négy rendkívüli törvényszéket is tartottak, melyekre protestáns lelkészeket, tanítókat és nemes urakat idéztek meg vádlottként.

A Habsburgok elsőként a gyülekezeteket támogató polgárokat, földesurakat támadták, fogták perbe; meg akarták félemlíteni őket.

1671-ben Pozsonyban tartották az elsőt törvényszéki ülés, amely után többeket megkínoztak, könyveiket elégették, vagyonukat elkobozták. A második törvényszék 1672-ben ült össze Nagyszombatban. Ennek célja a pozsonyi gyülekezet teljes megsemmisítése volt. A saját maguk által épített templomot és iskolát elkobozták tőlük, a lelkészek pedig csak kivándorlással menthették meg életüket.

Ezt követte 1673-ban a lelkészek üldözése. Először egy kisebb területről, majd a következő esztendőben az ország egész területéről Pozsonyba idézték az összes protestáns lelkészt, összeesküvéssel, hazaárulással, felségsértéssel vádolva őket.

A legsúlyosabb és leghírhedtebb azonban a negyedik vésztörvényszék volt, amely 1674-ben ült össze Pozsonyban. Március 5-én több mint hétszáz protestáns lelkészt és tanítót idéztek a Pozsonyban felállított különbíróság elé. A vád ellenük vallásgyalázás, összeesküvésben való részvétel és árulás volt. A vádlók nem voltak hajlandók elismerni a nyilvánvalót, vagyis, hogy az elítéltek egyetlen bűne a felekezeti hovatartozásuk volt.

Elgondolkodtató, hogy a veszprémi református és a kőszegi evangélikus lelkészeket saját gyülekezetük vette védelmébe és nem engedték el őket Pozsonyba, így menekülhettek meg az ítélet elől.

A bírák terve az volt, hogy az összes protestáns lelkészt beidézik. Több mint 700 lelkészt és tanítót hívtak, akik közül 336-an jelentek meg.

A bíróság célját Széchenyi György akkori győri püspök kiválóan megfogalmazta: „Magyarországban az evangélikusoknak olyan kötelet fonunk, melyet, ha nyakukba ránthatunk, az evangélikus vallás soha többé lábra nem áll, ha pedig ezt nem tesszük, bajt szerzünk magunknak.”

Először mindnyájukat halálra ítélték. (Később a halálos ítéletet a megjelent több mint 300 lelkész esetében először várfogságra, aztán gályarabságra változtatták. Közülük 1975 májusában 39 lelkészt adtak el Nápolyban gályarabul. Kilencen odavesztek. Az életben maradtakat De Ruyter admirális szabadította ki 1676 februárjában.

Állhatatosságuk példája és szenvedéseik híre itthon és külföldön is erősítette az egyházi összetartozást és a protestánsok hűségét. A gályarabok története azért is jelentős, mert a vallás ügyében a terror ezzel Magyarországon megállt. A központi hatalom által támogatott erőszakos ellenreformáció utolsó akciója a prédikátorok és tanítók gályára adása volt. Nemcsak a politikai pereknek szakadt végük, de a templomfoglalások is megszűntek. Az üldözők erőszakosságát legyőzte az üldözöttek elszántsága. Így lett az 1674-es per a protestánsok számára sorsfordító.

„Nem a rebellió volt a mi bűnünk, hanem a religió” – vallotta az egyik elítélt. A Pozsonyban elítéltek a hitükért, meggyőződésükért álltak a törvényszék elé. Nem futamodtak meg, nem kötöttek kompromisszumot.

Ma vallásszabadság van: hitünket szabadon megvallhatjuk, felvállalhatjuk. De fontos, hogy emlékezzünk a meghurcolt gályarabokra. Kitartásukból, hűségükből erőt meríthetünk – egy más módon veszélyeztetett világban. Általuk az összetartozásunk és az identitásunk is erősödhet.

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitemet megtartottam.” Ez olvasható a debreceni emlékoszlopon. 1991 augusztusában II. János Pál pápa debreceni látogatása alkalmával a kiengesztelődés és megbékélés jeleként koszorút helyezett el a gályarabok emlékszobrán.

Emlékezés, emlékeztetés. Kiengesztelés, megbocsátás. Újrakezdés, re:formáció.

Nézzünk az emlékműre, s idézzük fel azt, amit Sámuel második könyvében (22.17) olvassunk: „Lenyúlt a magasságból és felvett engem, s a mélységes vizekből kihúzott engem.”  Hirdesse ez az emlékmű a hitért még szenvedést is vállaló hűséget, és Isten szabadító szeretetét.

*

„Ruyter tengernagy sok diadala között a gályarabok megmentését becsülte legnagyobbra. Harsányi István rimaszombati lelkész hálálkodását azzal hárította el: „Mi itt csak Istennek voltunk eszközei, Istennek adjatok hálát.”

Majd így folytatódik a leírás (21. századi tanulságot sem nélkülöző módon): Tisztességes ruhát adatott rajok s mikor látta, hogy vegyesen vannak köztük reformátusok és evangélikusok, azzal búcsúzott tőlük: „íme, láthatjátok, hogy titeket eltipor a közös ellenség és egyformán gonoszul bánik veletek, ha ti egyetértés helyett versengtek egymással.”

  1. századi kereszténység – felekezetre való tekintet nélkül! Emlékezésünkkor, jel-állításunkkor halljuk és lássuk meg az idők jeleit. És ne feledjük azt a kezet, amely az emlékmű megmutat: a hullámokból is kiemelő, szabadító Isten kezét.
X