Ökumenikus zarándoklatot szerveztek a reformáció emlékévében a keresztyénség egységéért Európában és a világban.

Mi mikor leszünk mindnyájan egyek? Késztető. Július 15-én, szombaton este már gyülekeztek az ökumenikus zarándokok Győrben a bencés gimnázium előtt. A „Legyenek mindnyájan egy” elnevezésű zarándoklatot Halmos Ábel bakonybéli perjel ötletére az ökumené iránt elkötelezett lelkészek szervezték, és Katona Viktor református lelkipásztor, a Soli Deo Gloria mozgalom vezetője hirdette meg. Őseink, a reformáció során sok el­torzult és károsnak mondható ha­gyománytól szabadították meg hívők százmillióit, ám a protestáns emberek olykor furcsálló csodálko­zással, olykor leplezett irigységgel néznek katolikus testvéreikre, hogy náluk sok szokás megmaradt, ame­lyek ha nem is biblikusak, de mégis­ csak izgalmasak, és hasznosak lehet­nek a hívő ember számára. Egyik ezek közül a zarándoklat. A szent hely felkeresése helyett ezúttal maga az út volt a fontos. A sokszínűen gazdag sokorói és bakonyi erdei utak, amelyeken a za­rándokok életük azon kérdéseiről beszélget­hettek és elmélkedhet­tek, amelyekre a min­dennapok során nincs idejük és figyelmük. Az ökumenikus zarándo­kok számára a vezeklés vagy a valamilyen beteg­ségből való gyógyulás nem lehetett cél, ugyanakkor a bizonyos ügyért való imádkozás igen: most azért, hogy a globalizálódó világban és az egységesülő Európában mi, keresztyének is legyünk végre egyek.

Baleset

Kérdezhetnénk, hogy miért éppen a reformáció évében kellett ezt a prog­ramot megszervezni. A válaszhoz egy baleset adta meg az illusztrációt. Néhány zarándok elment úszni a teveli tóba, ám az egyik lánynak megvágta a szilánk a lábát, és patakzott belőle a vér. A túlparton az evangélikus fogta össze a sebet és állította meg a vérzést, a katolikus úszott és futott se­gítségért, míg a református vigyázott rájuk. A keresztyén egyháznak is olyan sebei keletkeztek a történelem során, amelyeket most is ideje ellátni. Ezek egyike a szétszakítottság.

Katona Viktoron túl a többi szer­vező is szorosabban kötődik felekezetéhez, így a pápai református lel­kész, Szakács Gergely, a teológus Ka­tona-Hegedűs Anna, Varga Gyöngyi evangélikus teológiai tanár, valamint a bakonybéli rendház vezetője, Hal­mos Ábel atya. Többen segítették a zarándoklatot, köztük János testvér, református bencés szerzetes.

Az öt sola

A zarándoklat az öt Solára épült. Olyan kérdéseket kaptak a résztve­vők, mint hogy mit jelent számukra a Szentírás, a hit vagy éppen saját felekezetük, vagy hogyan találkoztak eddigi életük során Isten kegyelmével, és ha Krisz­tus ma azt kérdezné tő­lük: „Hát ti kinek mon­dotok engem?” – mit vála­szolnának. Az „útonjá­rók” a napi átlag húsz ki­lométereket beszélgetve vagy egy-másfél órás csendes szakaszokban tették meg. Úgy mentek keresztül erdőkön, szur­dokokon, mezőkön, úgy hagytak el fákat, réteket, és úgy jöttek ezek helyett újak, ahogyan az élet fel­adatai követik egymást. Fontosak voltak a gyalogmenetekbe ékelődött kiscsoportos beszélgetések is, ame­lyeken a résztvevők megoszthatták egymással saját élményeiket, kérdéseiket. A szervezők törekedtek arra, hogy a jelenlevők megismerkedjenek egymás énekeivel is, közösen szólal­tak meg a katolikus vesperások és a református zsoltárok.

Közös kincseink

Már a zarándoklat kiinduló pontja, a győri bencés gimnázium is számot­ tevő helyszín nemcsak a katolikus hívők, de minden magyar ember szá­mára, ugyanis itt tanult Deák Ferenc, Jedlik Ányos vagy éppen a Kisfaludy testvérek. Pannonhalmán jó volt látni, hogy nem lesz hagyományaiba porosodott múzeum: pár éve alapo­san átalakították és „megtisztították” a templomteret, mertek hozzányúlni a 19. század második felében kialakí­tott historikus székesegyházhoz, hogy újra szerzetesi templom legyen belőle. Bakonyszentlászló szép középkori evangélikus temploma után Bakonybél következett. A rendszerváltás során visszakapott rendházba és kör­nyékére visszatért az élet. De még mi­lyen! Amikor az egyik szerzetesnek feltették a kérdést, hogy valójában mit csinálnak itt, azt válaszolta: „Elesünk, felállunk, megint elesünk, és újra felállunk.” Szent Gellért remetebar­langja mellett a három felekezet kép­viselője az ottani forrásvízzel és Krisz­tus jelével minden zarándokot a keresztségre emlékeztetett. Jó érezni, hogy tényleg egyek vagyunk.

A lényeg felé

A zarándoklat innen Pápa városa felé vette az irányt, amely sok száz éves kollégiuma, vagy az elsőként itt kinyomtatott Heidelbergi Káté miatt a reformátusok „zarándokhelye”. Sokan nem gondolnák, hogy mennyit gazdagodott az elmúlt évtize­dekben. Ebben pedig nem elhanya­golható a virágzó református gyüle­kezet szerepe, amely nem csak saját közösségét szervezi újjá szisztemati­kusan: pár éve korszerű és szép kö­zösségi házat épített, s most készült el a korábbi Ó templomból felújított új épületegyüttes, amely architektú­rájával, megújuló gyűjteményével, Kálvin Kávézójával még szerethetőbbé teszi a várost. Ahogy a zarándokút összekötötte egymással a városokat és falvakat, úgy a zarándokokat is: a baráti tekintetek és az elmélyült beszélgetések nem felekezetfüggők. Itt mód volt arra, hogy a résztvevők betekinthessenek egymás keresztyéni sorsába, hitébe, küzdelmeibe, Varga Gyöngyi szava­ival, „hogy egymás szemében meg­ lássuk Krisztust”. Sokan meggyő­ződtek nemcsak arról, hogy élő va­lóság az ökumené, de arról is, hogy noha mindannyian elesünk, fel tu­dunk állni, mert segíthetjük egymást, és velünk van Isten irántunk meg­ nyilvánuló jósága: kegyelme.

Forrás: Reformátusok Lapja – 2017. 08. 06. (1,11. oldal – szerző: Szőnyi L. Gyula)

X