Bevezetés

A protestáns teológusok és jogászok hozzájárulása a politikai gondolkodáshoz („protestáns politikai filozófia”) megkerülhetetlen. Az alábbi rövid tanulmány e gondolatvilágnak egy sajátos dimenziójához, az „alkotmányeszme” megszületésének, ill. megerősödésének a dimenziójához kapcsolódik.[1]

Luther felfogása

Luther e dimenzió szempontjából kétféleképpen lehet fontos számunkra. Egyrészt, a német reformátor „királytükrében”, leveleiben és „szakvéleményeiben” a természet rendjére, a természeti törvényekre, a józan észre, és természetesen a Szentírásra hivatkozva egy sor elvárást fogalmaz meg saját korának „politikusai”, elsősorban a fejedelmek számára. Ezen elvárások pedig viszonyítási pontként szolgáltak, illetve szolgálhattak az adott kor „politikacsinálói” számára. Ebben az értelemben Luther nekik szóló útmutatásait az alkotmányeszme (nem alkotmány!) csíráiként is felfoghatjuk. Legalábbis, akkor és amennyiben, ha az alkotmányra ez esetben rendkívül tág értelemben gondolunk,[2] mint olyas valamire, ami a hatalmat korlátok közé szorítja, és – egyfajta viszonyítási pontként – megpróbálja meghatározni az uralom rendjét, meghatározva a hatalom gyakorlásának törvényes kereteit.[3]

Luther jól ismerte saját korának „birodalmi alkotmányát” is. Arra – különösen az 1530-as évek végén – ő maga is hivatkozik, az aktív ellenállás jogának megfogalmazásakor, így például a torgaui szakvéleményében is.[4] Benert tanulmányában (Lutheran Resistance Theory and the Imperial Constitution) részletesen elemzi a lutheri felfogást megalapozó úgynevezett alkotmányos érvet.[5]

Miről is van tehát szó? A német területek hercegei saját császárukkal „szerződéses” viszonyban álltak. A császár „szerződésszegése” pedig lehetőséget teremtett az ellenállásra. Fontos azonban megjegyeznünk, hogy – miként azt Benert írja – a korabeli viszonyok, illetve a császár és az egyes hercegek kapcsolatát szabályozó jogszabályok azonban inkább csak lehetőségként vetik fel, nem pedig kötelezettségként az ellenállást. Az ellenállás kötelező voltát sokkal inkább az egyes területeket kormányzó fejedelmek és a saját népük közt elviekben meglévő szerződés szolgáltatta, még inkább azonban – hisz inkább erről volt szó – az uralkodó fejedelemtől Isten által elvártak. Az „isteni jog” és a természetjog ugyanis az alattvalók életének és tulajdonának a megvédését jelölték meg kötelezettségül a fejedelmek számára.[6]

Kálvin felfogása

Kálvin inkább példaként szolgálhatott a későbbi korok gondolkodói számára. Kálvin, széles politikai látókörével és humanista mentalitásával fontosnak érezte, hogy feltegye a kérdést: mely forma a legjobb és legmegfelelőbb a kormányzás számára? Kálvin nézetei számos gondolkodóra hatottak a későbbiekben, köztük Abraham Kuyperra, vagy éppen Ravasz Lászlóra.

Mik voltak ezek a tanítások? Az első ezek közül Kálvin törvények szerepéről vallott felfogása. Kálvin, ha nem is a mai értelemben vett joguralomról, de a törvények hatalmat korlátozó funkciójáról bőven szól. Méghozzá akkor és ott, amikor a törvényeket az állam egyik legfontosabb, „központi” kategóriájává teszi.[7] E törvények pedig a felsőbbséget és a „népet” egyaránt kötik. Ez a dimenziója az Institúciónak már közvetlen az alkotmányeszme felé mutat.[8]

A másik lényeges dolog, amit meg kell említenünk Kálvin esetében, az a genfi reformátor egyházalkotmánya. Igaz, a hazai protestáns szakirodalmunkban meghonosodott egyházalkotmány kifejezés helyett célszerűbb lenne inkább az egyházi rendtartás kifejezést használni, amelyet maga Kálvin is használt.[9] Maga az egyházi rendtartás, amelyet Kálvin első ízben 1537-ben vezetett be – és ami miatt el is űzték aztán –, 1541-es visszatérését követően pedig a városi tanács is elfogadott, egyfajta szerződésként is felfogható Kálvin (illetve a városi tanács) és a város között. A rendtartást ugyanis 1542 elején a genfi polgárok gyülekezeteiben tartott szavazással is jóváhagyták![10] Ekként válhatott az az Istennek az emberrel kötött szövetségéből („szerződéséből”) „embernek állammal” kötött szerződésévé. A Kálvinnál még csak csíráiban meglévő alkotmányeszmét – az ellenállás jól kidolgozott alkotmányos rendszerével – az úgynevezett monarchomachusok vitték tovább.[11]

Francois Hotman felfogása

A monarchomachusok közé tartozó Francois Hotman az ellenállás „ősidőktől” meglévő jogát („alkotmányjogi” létét) azzal próbálta meg teoretikusan alátámasztani, hogy kimutatta: a franciák ősi királyai nem öröklés, hanem a nép általi választás útján lettek királyok, az e választás útján létrejövő monarchiában pedig a „szent tanács” (előkelők közössége) közreműködésével vegyes kormányforma alakult.[12] A hatalom e testület és a király között oszlott meg. Az államügyeket alapvetően a szent testület („parlament”) gyakorolta, amelynek jogában állt akár a királyt is leváltania![13] A Hotman (Hottomanus) által oly előszeretettel hivatkozott Francogallia érvanyaga még sokáig a politikai irodalom része maradt, kitűnő fegyvert adva a központi hatalom abszolút volta és az egyeduralom ellenében.[14]

Befejezés

Bár Kálvin és Hottomannus elképzelései még mindig távol állnak az alkotmány eszméjétől – ezzel kapcsolatban az első nagyobb lépést Althusius teszi meg –, mégis, az általuk megfogalmazottak, hatalmat korlátozó tanításuk jó táptalaja volt a később megerősödő alkotmányeszmének. Arról nem is beszélve, hogy a genfi példa a későbbi korok felvilágosult gondolkodói számára is tájokozódási pontul szolgált. Takács Imre alkotmányjogász szerint a genfi polgárság 1541-es szavazásával elfogadott „kálvini alkotmány” példaként állt Rousseau számára is. Oly annyira, hogy a referendum útján történő alkotmányozás gondolatát a felvilágosodás filozófusa tulajdonképpen a genfi példából merítette. Igaz, hangsúlyoznunk kell – miként azt már korábban is jeleztem –, hogy a népszavazással elfogadott genfi egyházalkotmány az egyház legfontosabb elveinek és szabályainak gyűjteményeként az alapelvi szintű szabályozás egyik korai előképének tekinthető csupán. Az alkotmányeszme „csírájának”. Az alapelvi szintű szabályozás és a szavazás útján történő nép általi elfogadtatása azonban mindenféleképpen előremutató az alkotmány gondolata szempontjából!

Elhangzott a Magyar Népfőiskolai Collegium 2014-es nyári konferenciáján (Balatonlelle, 2014. július 4.)

Írta: Dr. Birkás Antal, PhD

Lábjegyzet

[1] Az ún. „protestáns politikai filozófia” a legkülönfélébb témákkal foglalkozik: hatalom eredete, a neki való engedelmesség kérdése, az ellenállás lehetőségei, az államforma mibenléte, „keresztény királytükrök” stb., itt azonban Lutherra és Kálvinra hivatkozva csak egy dolgot, az alkotmány ügyét emelem ki és vizsgálom.

[2] Laswelli doktrína, ill. formula értelemben. Harold D. Lasswell elméletében a politikai doktrína tartalmát tekintve a társadalmi normákról szól – az igazságosról, a kívánatosról, a megfelelőről –, és olyan formákban jelenik meg, mint az alkotmány, a különböző deklarációk, az alapszabályok.

[3] Az alkotmány mai fogalmát igyekszem nem visszavetíteni az általam vizsgált korra, még akkor sem, ha egyébként arra számos példát láthatunk az államtani és politológiai munkákban (jó példa erre az ókori görög poliszok „alkotmányainak” vizsgálata). Alkotmány helyett ezért inkább alkotmányeszméről, illetve az alkotmányeszme csírájáról beszélek tanulmányomban.

[4] CARGILL, Thompson: Luther and the Right of Resistance to the Emperor. Blackwell. 1975, illetve BENERT, R. Richard: Lutheran Resistance Theory and the Imperial Constitution. In: LUTHERAN QUARTERLY. Volume II. (1988), Number 2. 189-191 oldalak.

[5] Az alapvetően a Fülöp tartománygróf jogászai által kidolgozott – és Luther valamint teológustársai által is jóváhagyott – érvet Kálvin és Béza is átvették, hogy aztán az később komoly érvként álljon rendelkezésre a francia hugenották, illetve a Stuartok hatalmát ellenző angol puritánok számára. Ugyanakkor azt is meg kell, hogy jegyezzük, hogy Luther (Fülöp tartománygróffal együtt) inkább a természeti törvényekből levezethető önvédelmi érvre hivatkoztak szívesebben (PETERSON, Luther: Introduction to Lutheran Resistance Theory and the Imperial Constitution. In: LUTHERAN QUARTERLY. Volume II. (1988), Number 2. 185-186 oldalak). Az alkotmányos érv lényege az volt, hogy az ellenállást nem valamiféle természetjogi elv, vagy elvont eszme, hanem a pozitív jog és a birodalmi alkotmány az, ami lehetővé teszi. Igaz, például maga Luther az aktív ellenállást ezekben az esetekben alkotmányos lehetőségként, és nem alkotmányos kötelezettségként látja: a tényeleges ellenállást végső soron a hercegek lelkiismeretére bízza. (BENERT, R. Richard: Lutheran Resistance Theory and the Imperial Constitution. In: LUTHERAN QUARTERLY. Volume II. (1988), Number 2. 187. oldal). Ebből a szempontból lényeges Luthernak az Intés a kedves németekhez című tanulmánya.

[6] BENERT, R. Richard: Lutheran Resistance Theory and the Imperial Constitution. In: LUTHERAN QUARTERLY. Volume II. (1988), Number 2. 191. oldal.

[7] PAP, Gábor: Vázlat az alkotmányeszme szellemtörténeti fejlődéséről. (kézirat). 5. oldal.

[8] KÁLVIN, János: A keresztyén vallás rendszere. Ref. Főiskola. Pápa. 1910. 749-750 oldalak.

[9] Kálvin sem használta az alkotmány kifejezést ebben az összefüggésben (egyedül a jezsuitáknak volt e korban „etimológiai” értelemben vett alkotmányuk (constitutuo), egyházi szabályzatuk). Helyette a „Ordonnances ecclesiastiques” kifejezést használta. A fogalmi pontosítás annál is inkább lényeges, mert bár a rendtartás a genfi egyház életét szabályozó irat, méghozzá jogi erővel felruházott okmány volt, ám az mégsem tekinthető modern értelemben vett alkotmánynak. PAP, Gábor: Vázlat az alkotmányeszme szellemtörténeti fejlődéséről. (kézirat). 5. oldal.

[10] E tényből következik az, hogy protestáns körökben e rendtartást mind a mai napig alkotmánynak tekintik. Szerződés eredménye az, méghozzá kormányzati szerződésé, és nem társadalmié! Erre vonatkozóan lásd KÓNYA, István: Kálvinizmus és társadalomtörténet. A kálvini szociális doktrína teológiai-elméleti alapjainak bírálata. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1979. 388-389 oldalait. Hazai protestáns irodalmunkban az ilyen jellegű szerződést pedig alkotmányként definiálták, elsősorban Tóth Kálmánnak köszönhetően (KÓNYA, István: Kálvinizmus és társadalomtörténet. A kálvini szociális doktrína teológiai-elméleti alapjainak bírálata. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1979. 90. oldal), de a 19. század második felének neves kutatója, Kerkapoly Károly is használja e kifejezést, igaz, vegyesen a rendtartás, rendszabály, constitutio kifejezésekkel. Ez utóbbihoz lásd KERKAPOLY, Károly: Protestans egyház-alkotmány tekintettel történeti fejlődésére. Pápa. 1860. 69, 74, 84-85, 90 oldalak.

[11] Közülük többeket is meg lehetne említeni – így például Francois Hotman-t, vagy, ahogy saját kortársai ismerték, Hottomanus-t, George Buchanan-t, vagy éppen Johannes Althusius-t. Én azonban csak és kizárólag Hotman-t elemzem, nem utolsósorban azért, mert Hotman Kálvint kimondottan szellemi atyjaként tiszteli. Ez utóbbival kapcsolatban lásd SAP, W. John: Paving the Way for Revolution. Calvinism and the Struggle for a Democratic Constitutional State. University Press. Amsterdam. 2001. 16-17 oldalakat.

[12] PAP, Gábor: Vázlat az alkotmányeszme szellemtörténeti fejlődéséről. (kézirat). 7. oldal. A Francogallia érveiről, illetve a francia királyok megválasztásának hotmani érvéről lásd SAP, W. John: Paving the Way for Revolution. Calvinism and the Struggle for a Democratic Constitutional State. University Press. Amsterdam. 2001. 38-42 oldalak.

[13] Miként Hotman fogalmaz, némiképp a fentebbieken is túllépve: „A királyt eltávolító legfőbb hatalom a néphatalom” (PAP, Gábor: Vázlat az alkotmányeszme szellemtörténeti fejlődéséről. (kézirat). 7. oldal).

[14] Jean Bodin épp ezen érveket kritizálva érvelt a fejedelmi szuverenitást megfogalmazó tanítása mellett. PAP, Gábor: Vázlat az alkotmányeszme szellemtörténeti fejlődéséről. (kézirat). 8. oldal.

A tanulmány bővítve – hosszabb terjedelemben – német nyelven elérhető: Martin Luther, Johannes Calvin und Francois Hotman – das Erstarken der Verfassungsidee. In: Lutherische Kirche in der Welt. Jahrbuch des Martin-Luther-Bundes. Martin-Luther-Verlag. Erlangen. 2015. 126-130. oldalak.

Leave a Reply

X